Nos, ugye belátja a Nyájas Olvasó, hogy ebben semmi egyéni, pláne beszámoló jellegű nincs. Ilyet írhatok akár Nepálról is, pedig higgyék el nekem, életemben nem jártam Nepálban (ha fogok, ígérem arról is írok beszámolót). Így hát nehéz helyzetben vagyok. Általánosan leírjam, hogy mit láttunk, melyet akár egy útikönyvből is, vagy a diák legjobb barátjáról, a Wikipediáról is kimásolhatok? Vagy írjak abszolút személyes szösszenetet, ami senki másnak nem izgalmas, hiába van benne sok utalás? („Hát tudod, MOTORWAY!!” – Na, ugye hogy nem vicces? Maximum enyhén ütődöttnek néznek, amit nem szeretek. Más kérdés, hogy az vagyok.) A kettő között igyekszem most elhelyezkedni, ami nem is lesz egyszerű feladat. Vágjunk bele, csapjunk a lovak közé és/vagy lecsóba, kinek-kinek vérmérséklete szerint.

Ha valaki tényleg kíváncsi lenne a dátumra (amit az írás végére úgyis elfelejt) elárulhatom, hogy július 17-én indultunk, kora reggel (ez szubjektív, ide gondolhat a későn kelő hajnalt, a korán fekvő délelőttöt is). Repülőgépünk csak tíz órakor indult, de addig is aktívan vártuk a „becsekkolást” (a reptéri szlenget óhatatlanul összeszedi az ember, hogy aztán nagyon tapasztaltnak tűnjön azok előtt, akik még nem repültek). Bevallom, a felszállásnál kissé ideges voltam, ám úgyis minden vér kiszaladt a fejemből a hátamba a gyorsulásnál, szóval az aggasztó gondolatokkal nem volt probléma. Érdekes volt a gépen a játék, hogy „akkor hány órát is repülünk tulajdonképpen”, mely a végére fáradt és rossz poénokra adhatott lehetőséget (merthogy Anglia más időzónában van, mint tudjuk).

Csomagjaink összegyűjtése után irány persze a busz, ami bevitt minket London sűrűjébe (röpke másfél óra alatt!). Kissé megilletődtem, mert a buszos bácsi beszédét alig értettem. (Ezzel, mint később kiderült, nemcsak én voltam így.) Sebaj, a városnéző, praktikus nyitott tetejű (!) busz már várt minket. Visszatérnék a dátumra, és elmagyaráznám a nyitott tetejű busz mögötti felkiáltójel és az időpont körüli szőrözésem összefüggésének mibenlétét, nevezetesen, hogy Angliában kisebb eltérésekkel mindig ugyanolyan az idő. Volt ugyan pár meleg napunk (na, nem röhög a kiskorú!), de gyanítom, hogy ősszel, tavasszal, akár még télen is ilyen időjárási viszonyok fogadtak volna minket. Szürke ég, néha eső, néha szél. (Gonosz kis eső, mintha ezer tű szúrna az emberbe.)

Bejártuk a busszal London legszebb utcáit és úttesteit, miközben elővigyázatlan társaink heveny megfázást kaptak: pulóver nélkül utazni – ezt még ők is belátják – nem volt bölcs döntés. A „kihűtő” buszos körtúra után üdítő jelleggel sétáltunk és látogattuk meg tömegesen a nyilvános vécét. Ezek után következett az elthami vasútállomás busszal, ahol a leendő szállásadónkkal találkozhattunk. Persze szegény szobatársam nem tudhatta, hogyha én vagyok ott, úgyis értünk jönnek utoljára (mármint a rossz szerencsém miatt – ott nem ismernek). Ezt éppen elrontotta két leányzó, ők lettek az utolsók.

Fiona, és három gyermeke (Archie – 6; Olivia – 5; Cony – 2) igazán frissítően hatottak ránk. Úgy is mondhatnám, hogy sohasem unatkoztunk, már ha a „Playdo” nevű addiktív gyurmajáték valakinek elég izgalmas (teszem hozzá, tényleg az – az anatómiai ismereteit elsajátító és kíváncsi gyermeknek tengernyi lehetősége nyílik különböző variációkban elhelyezni a szerveket egy kedves kis gyurmafigurán). Tipikusan angol (kissé íztelen) vacsoránk után visszavonultunk a tipikusan angol (zegzugos és szűk) folyosókon a tipikusan angol (kicsi) szobánkba, aminek rálátása nyílt a tipikusan angol (aránytalanul hosszú, téglalap alakú) kertekre.

Másnap reggelink után irány az állomás, ahonnan vonattal utaztunk be a Charing Crossra, minden kalandunk (pedig elhatároztam, hogy nem használom ezt a szót) kiindulási helyére. Útközben és a várakozásokkor megbeszélhettük, hogy „ki mit evett”, „milyenek az angolok”, „tőletek is megkérdezték, hogy franciák vagytok-e? (tőlünk igen)”. A Trafalgar téren álltunk meg először, majd továbbsétáltunk a Parlament felé. Impozáns látványt nyújtott az épület, és a lábai előtt heverő kis parkban megebédelhettünk. (Variációk a zsákbamacska-szerű csomagolt ebéd kibontásakor: „fúj, tojásos” – ez igen gyakori volt, meglepő módon –, „jaj de pici chips”, „nem szeretem a…”, és az általam legtöbbször használt „cseréljünk”.) Útban a Buckingham palota felé megejtettünk egy mókusetetést, és itt született a blogunkon (http://sziginuk.blog.hu – engedtessék meg egy kis reklám) található csoportkép is.

A Buckingham palota előtt álltunk megilletődve (ki teli, ki üres hassal), és még egy hagyományos, két lóerős szekeret is szemügyre vettünk, amint két – sajnos kicsi az esély rá, hogy fontos – személyt elszállít.

 

A hétvége kezdetén már nagyon rutinosan vonatoztunk be a – ki nem lehet találni, mi jön – Charing Crossra. A festői Towert lehetett bejárni, ki-ki a maga ritmusában és szájíze szerint. Végig lehetett hallgatni egy beefeater sajátos humorú előadását (jó, tudom, én egy szót se szólhatok), melyre én nem vállalkoztam, mert igen nagy érdeklődésnek örvendett – tömeg volt körülötte, verekedni pedig nem volt kedvem a harcias turistákkal. Az erősebb idegzetűek meglátogathatták a kínzókamrát (mely számomra csalódás volt) és a híres vesztőhelyeket, vérontó szentélyeket. A koronaékszereket senkinek sem szabadott kihagyni, ám sajnos ott bizony nem lehetett fényképezni. (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bosszúságomnak hangot adjak: mi tagadás, az angolok nagyon erélyesen védik értékeiket – vagy csak el akarják adni a képeslapokat. A leggyönyörűbb templomokban és épületekben szigorúan tilos volt a fényképezés, és – mindenhol megkérdeztem – „fotójegy” sem volt.) Én speciel sajnálkoztam még magamban egy sort a pompás madarak, a hollók ketrecben tartása és szárnycsonkítása fölött (a legenda szerint ugyanis, ha elhagyják a Towert, összeomlik a birodalom – ezért kurtítják szárnyaikat, hogy nem tudjanak elrepülni.)

Fáradtan betértünk egy híres kocsmalánc egyik képviselőjébe, és fogyasztottunk. Én fish and chipset ettem, és halovány kísérletet tettem egy pint Guinessre – természetesen az „ID, please” (igazolványt, kérem) válasz fogadott, úgy látszik, itt sokkal jobban ügyelnek az ilyesmire. Miután mindenki jól lakott (vagy nem), átsétáltunk a Tower Bridge-en, ahol egy kis belépti díj fejében végig lehetett menni a fölső folyosón. Két hölgy egy kis időre örökbe fogadott, így sikerült családi jeggyel beslisszolnunk (ezt egyébként sokszor alkalmaztuk még az út során). Festői volt a kilátás fentről, és nagy élmény volt látni a híd felnyitását elősegítő szerkezetét a föld alatt.

A St. Paul’s Cathedral következett… volna. Ugyanis a fránya karbantartás miatt nem engedtek be minket. Sebaj, majd később…

 

Még csak alig múlt reggel nyolc óra, és nem a Charing Crossra mentünk, de nem ám! Greenwichnél szálltunk le, ahol az igazi angol gyeppel borított parkban csalinkáztunk egy fertály óráig, az obszervatórium nyitására várva. A legnagyobb sláger természetesen az idővonal volt, sok vicc és fekete humor született itt. Mindenki fél lábbal nyugaton, fél lábbal keleten fényképeztette magát, de az órát azért nem állítgattuk, ahányszor csak átléptünk…

Az obszervatórium nagyon érdekes, interaktív játékokat biztosított, de sajnos mindig felrobbantunk, amikor a hárompilótás űrkaland-szimulátorral a Vénusz bolygót szerettük volna meglátogatni. Az ajándékboltban egy nyalókát is vettem, mely a Fekete Lyuk névre hallgatott… Nem szeretnék megnyalni egy több milliárd tonnányi, hatalmas gravitációs mezővel bíró rejtélyes űrbéli objektumot, és szerencsére a fogroncsoló csoda segítségével nem is kell – megtudtam ugyanis, hogy a fekete lyukak bizony mentolos ízűek.

Szárnyas és fényképezéshez nem kedvezően koszos ablakú hajóval tértünk be Londonba, ahol a British Múzeum és az Oxford Street voltak a fő célpontok. A British Múzeumban fantasztikus ókori kiállítás volt, de sajnos elég kevés időnk volt rá. Végignéztünk pár termet, majd inkább a shopping felé húzott úri kedvünk. Sajnálatos módon addig ügyesen tartalékolt pénzemet elkezdtem költeni is…

 

Aki esetleg utálja a hétfőt, ébredezését megkönnyíthette a London Eye (mely a tériszonyosok kedélyeit borzolta előszeretettel), ahonnan káprázatos volt letekinteni a ködös metropoliszra. Egy élő, nyüzsgő város fölött egy üvegkapszulában lebegni felemelő érzés. Még tériszonya sem volt az embernek, mert látszott, hogy nagyon ügyelnek a biztonságra (ujjnyi vastag falak, combnyi vastag huzalok és vasszerkezet).

Újra megkíséreltük a St. Paul’s-ba való bejutást, s ezúttal sikerrel jártunk. A legnagyobb attrakció a kupola és a visszhangterem volt. A visszhangterem onnan kapta a nevét, hogy tökéletes visszhang (akusztika) van jelen, tehát: ha a fal két átellenes pontján az egyik ember a falnak suttog, a másik pedig odatapasztja fülét, hallani fogja, mit mond a másik. Kipróbáltuk, sajnos nekünk nem vált be (lehet, hogy rossz helyre álltunk).

A kupola külső részéről ismét remek rálátás nyílt London utcáira, cseppet sem volt unalmas a London Eye után még egyszer úgymond „ugyanazt” látni (úgy vagyok vele, mint a tejföllel – nem lehet megunni… Persze ezt az angoloknak mondhatnám, úgysem ismerik.).

Szoros érkezési határidővel a csoport egy része ellátogatott a Madame Tussaud’s panoptikumba, ahova két renitens diák (jómagam és szobatársam), illetve Kapásné tanárnő nem mentünk be (a tanárnőt a mi őrzésünkre rendelték ki, nem mintha olyanok lennénk, akik csak úgy valami bajt okoznak London utcáin). Inkább a Sherlock Holmes Múzeum felé húzott szívünk, mely számomra nagy élmény volt (rajongó vagyok). Utána Beatles és Elvis boltban szájtátottunk (fogy a pénzem), majd különváltunk. Én egy csoporttársunkkal fagyit fogyasztottam és sikerült végre vennem egy igazi angol gumikacsát (a boltos hölgy azt hitte őrült vagyok, mikor örömkiáltásban törtem ki a szerencsétlen állatok fölött).

 

Windsori kirándulásunk tökéletes lezárás volt. Kastélyt és kápolnát, illetve kiállításokat (babaház, ékszerek) csodáltunk, vagy egyszerűen csak ülhettünk volna a parkban (úgy is könnyűszerrel eltölthető négy-öt óra). Mintha csak egy középkori várban jártunk volna, őrök is álltak kis bódékban, de heccelni nem igazán lehetett őket (ha túl közel állt valaki, figyelmeztette egy rendőr). Persze nem is igazán lett volna kedve hozzá az embernek: régi puskák és méretes kardok helyett gépkarabélyokat tartottak.

Az Eton kollégium temetője igazán szép és tiszteletet keltő hely, tudván, hogy nemzetek leghíresebbjei tanultak és éltek az intézményben, és csak azt helyezik itt végső nyugalomra, aki kiérdemli. A csoporthoz visszafelé bevetettük magunkat egy hamisítatlan mackóboltba (pénzem végére járok). Windsor nagyon hangulatos hely volt, sokkal jobban tetszett, mint az őrült, rohanó London. Békés volt, és az utcán sétálva akár 1920-ban is járhatott volna az ember. Szomorúan intettem búcsút Windsornak és a nyugodt, kisvárosi hangulatnak (amit azért megtört két majdnem összeverekedő ember, akikkel a találkozási pont felé tartva találkoztam).

Este már szomorúan ültünk az autókban hazafelé menet, Farkas Boglárka tanárnő még az állomáson jó étvágyat kívánt utolsó (hála Istennek) igazi angol vacsoránkhoz. Nehéz szívvel fogyasztottam a hidegen feltálalt kuszkuszt (egyébként egész héten hideg volt az ételünk, de csak az utolsó két napban határoztunk végleg a mikrohullámú sütő megkeresése mellett). A pakolás kemény dió volt: egyrészt beleférni a bőröndbe, másrészt mehetett az aggódás a 20 kilogrammos limit miatt (odafele 12.6, visszafele 16.8 kg volt a bőröndöm – ez jelent valamit…). Ha valaki nem fért bele (Farkas Boglárka tanárnőnek okozott izgalmas pillanatokat a dolog), a csoportban lecsippentettek abból, akinek volt még felhasználható helye – ezzel kiváltva a plusz kilónkénti tetemes összeget.

 

A hazaút reggelén csendesen tartottunk a Trafalgarra, tudván hogy ma már egy másik (nagyon más) helyen hajtjuk álomra okos kis fejünk. Három órát még szabadon ellophattunk Angliában, szóval csak üldögéltünk a téren, néztük a „sok hülye turistát” (volt például egy kínai srác, aki vagy ötven fényképet csinált magáról csak a téren: a lépcső minden fokáról egy kép, szinte ugyanazzal a háttérrel). Betértem egy könyvesboltba (kész, elfogyott, egy kanyi vasam nem maradt). Busszal (és nem túl képzett, veszélyekre fittyet hányó vezetőjével) irány a reptér, az út közben meghallgathattam a „Good-bye London” című számot az Illéstől, és egy kis szomorúság fogott el. I’ll be back! (Visszatérek!) – fogadkoztam a Terminátor módjára.

A repülőtéren volt még izgalom (azt hittük, késik majd a gép), de végül behívtak minket is, és elfoglaltuk puha és biztonságos helyeinket az EasyJet gépén.

 

Beszámolóm végére szeretnék mindenképpen köszönetet mondani a főszervezőnek, Farkas Boglárka tanárnőnek, aki annyi problémát és idegeskedést vett a nyakába hogy megvalósulhasson ez az út. Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom ezt: Köszönjük!

 

Végül szeretném megköszönni továbbá Hódító Vilmos bácsinak, aki a nehéz 1066-os évben elkezdte ezt az Angliásdit, nélküle nem ilyen lenne…